Oldal kiválasztása

Sokaknak meséltem már róla, hogy nekem a valódi áttörést az hozta meg a missziók, küldetések üzenet közvetítésében, amikor egy problémát megszemélyesítettem.  Így szerettem volna magának A HELYZETNEK segíteni, hogy megváltozzon. 

Így született meg a Let’s adopt the green environment, vagyis a Fogadd örökbe a város zöldjét szlogen is, a Compocity játékosítási dinamikájának alapja. 

Ebben az esetben most a beszélgetés témáját, személyesen beszélgetést szólaltattuk meg. A játék célja az volt hogy nem klisés hanem valódi a célcsoportot megtaláló, sokaknak de nem pejoratív értelemben mindenkinek szóló beszélgetés címek szülessenek. Így alakultak személyiség típusok és hozzá forgószínpadban játékosok, akiknek az adott témakörben egy dixit kártyát választva el kellett mondani a témához kapcsolódó cím javaslatukat. 

“Én, mint beszélgetés, mit gondolok az adott problémáról?”

Ebből kieshetett optimista, szkepticista, lásd a személyiség csoportok és eredmények. Ezeknek a legjobb felvetéseknek egy ponton pedig meg kellett egyezni. A kör akkor zárult, ha egy mindenki számára még megszólító cím született, amivel beszélgetés jól érezte magát.

Ezt a megszemélyesítési technikát először egy beszélgetés vezető, facilitátor csapattal, igazi rutinos szakértőkkel teszteltük. A folyamat kidolgozásában, a személyiség típusok megválasztásában, a kártyák összeállításában és az egész szellemi termékben Szendi Zsuzsi volt segítségemre. Alig várom, hogy közösen tovább fejlesszük ezt az online felületet, ami a pandémia alatt különleges platformot nyújtott a megszemélyesített probléma feldolgozásra, projekttálásra vagy éppen a típusokban megbújva egy kis önismeretre.

“Végül sikerült egy olyan játékot összehozni, ami egyfajta szintézise és a megélés által önmagunkba olvasztása volt mindannak a sok, eleddig talán kicsit száraz tudásnak a jó beszélgetésvezetéshez kapcsolódóan, amiket összegyűjtöttünk. Természetesen minél több megtapasztalt nehézség került elő minél sokszínűbb megoldási lehetőségekkel, annál bonyolultabbnak és nehezebbnek tűnt a beszélgetésvezetői szerep. Én úgy érzem, sikerült ezt a „frusztrációs spirált” megtörnünk azzal, hogy bonyolult folyamatokat kötöttünk össze. Gondolatokat érzelmekkel és a fantáziával.

Elsőre ugyan bonyolultnak tűnt a játék, mert összekapcsoltuk a klasszikus személyiségtípusokhoz (kolerikus szangvinikus, melankólikus, flegmatikus) köthető reakciókat, habitusokat egy-egy témához kapcsolódó képi asszociációkat a dixit képek segítségével és a jó kérdezési technikákat. Ezzel valóban el tudtunk érni egy olyan elvont, mégis nagyon plasztikusan megnyilvánuló interakciót a résztvevők között, ami teljesen új rétegét tárta fel egy lehetséges téma kibontásának és lehetőséget adott arra a játékosoknak, hogy beleélhessék magukat eltérő habitusú beszélgetőpartnerek világába és megszólalásaiba.

Szerintem azzal, hogy a játékban a résztvevőknek ugyan a saját gondolataikat kellett megfogalmazniuk állítás vagy kérdés formájában, de úgy, hogy szerepjátékban akár a sajáttól eltérő érzelmi megközelítésben és ehhez még álomszerű, szabadasszociációs képeket is kellett választaniuk, felszabadítottuk bennük a különböző saját élményeik és a gondolataik közötti lehetséges disszonanciát, ezzel együtt a szorongást. Nagyon érdekes élmény volt látni, ahogy egyik téma követte a másikat és ráéreztek ennek a különös strukturált, egyszerre nagyon valóságos mégis nagyon elvont szerepjátéknak az ízére, egyre izgalmasabb témakifejtések jöttek elő. Egyre jobb, vagyis kevésbé száraz kérdések alakultak és egyre felszabadultabban játszottak a játékosok.” (Szendi Zsuzsi)